Beláttam már saját ostobaságomat, felfogtam, hogy mégis helyes volt Norstrom diagnózisa: vakmerő hősködés és mértéktelen hiúság. Megint Don Quijote voltam!

Hamarosan már egyáltalán nem tudtam aludni, állandó álmatlanság gyötört, oly rettenetesen, hogy csaknem megfosztott az eszemtől. Az álmatlanság nem öli meg az embert, ha az ember nem öli meg önmagát, de mégis ez a leggyakoribb oka az öngyilkosságnak, mert megöli az életörömet, elpusztítja az erőt, mint a vámpír, kiszívja a vert a szívből es az agyból. Éjszaka eszünkbe juttatja azt, amiről boldog almunkban megfeledkezhettünk volna, nappal pedig elfeledteti, amit eszünkben kellene tartani.

Először az emlékezés tűnik el, de csakhamar szétfoszlik a barátság, a szerelem, a kötelességtudás, meg a könyörület is. Csak a kétségbeesés kapaszkodik az ilyen boldogtalannak a hajójába, s odakormányozza a sziklához, hogy teljesen elpusztítsa.

Voltaire-nek igaza volt, amikor az almot ugyanolyan magasra helyezte, mint a reményt.

Sem az eszemet nem vesztettem el, sem öngyilkos nem lettem. Csak vonszoltam magamat, es dolgoztam tovább, figyelmetlenül, közönyösen, nem törődve azzal, hogy mi lesz velem, sem hogy mi lesz a betegeimmel. Óvakodjatok az almatlanságban szenvedő orvostól!

Betegeim arról panaszkodtak, hogy nyers és türelmetlen vagyok velük, sokan el is hagytak, sokan megmaradtak ugyan, de ez nem szolgált gyógyulásukra. Csak ha mar haldokolni láttam őket, akkor ébredtem fel dermedtségemből, mert a halál meg akkor is lebilincselt, amikor mar az élet elvesztette minden értekét számomra.

Axel Munthe: San Michele regénye

A szerző további írásait megtalálod itt!

Kapcsolodó cikket találsz itt: