Az olimpiai faluban történt, hogy egy győztes meccsről visszatérve az első utam a trlefonomhoz vezetett, hogy felhívjam szegény aggódó szüleimet.

   Igen a telefonomhoz, a saját telefonomhoz.

   Szorgos helyzetfelmérés útján jutottam a saját vonalhoz. Montreálba való megérkezésünk után alaposan bejártam, megvizsgáltam a terepet, hogy nem akadna-e egy árván maradt telefoncsatlakozó.

   Akadt. Méghozzá a szomszédos ház emeletén. Jó három méter magasságban. A többi egyszerű volt.

Elsétáltam az ócskapiacra …és vettem magamnak egy használt készüléket 12 dollárért. Innentől minden egyszerűvé vált: felálltam Faragó vállára, és bedugtam a dugót. Aztán felhívtam a központot, és megkérdeztem a készülékem számát. Aztán hívtam a nemzetközi központot, bemondtam a szüleim pesti számát és hosszasan csevegtem velük.

   Aztán hívtam a barátaimat, ismerőseimet, később néhány ismeretlent is, önzetlenük, válogatás nélkül – és persze ingyen.

   Minthogy pedig a szívem arany megmutattam a társaimnak is az ügyes telefont, ők pedig elmesélték saját barátaiknak; egy szó mint száz: három nap múlva indiai, japán, román, amerikai és szovjet sportolók tucatjai alkottak hosszú és fegyelmezett sort a mókás készülék előtt, és telefonáltak a világ minden tájára, abszolút költségmentesen.

Csapó Gábor : Szerelmeim 2006

A szerző további írásat megtalálod itt!