Kiszabadulni az idő és a tér fogságából (IISZ18)

Olvasóként és istenkeresőként is mindig elégedetlenséget érzek, amikor valaki spirituális élménybeszámolójának ehhez a pontjához ér – ahhoz a pillanathoz, amikor a lélek kiszabadul az idő és a tér fogságából, és egybeolvad a végtelennel.

Buddhától kezdve Szent Terézen át a szúfi misztikusokon keresztül egészen a Gurumig oly sok nagyszerű lélek próbálta már oly sok szóval kifejezni, hogy milyen érzés az isteni természettel való egyesülés, de engem soha nem elégítettek ki igazán ezek a leírások.

Az embert őrületbe kergeti az esemény érzékeltetésére gyakorta használt „leírhatatlan” jelző. De a vallási áhítatos élmény legékesszólóbb tudósítói is – mint például Rumi, aki azt írta, hogy feladott minden erőfeszítést, és Isten ingujjához kötözte magát, vagy Háfiz, aki azt mondta, hogy olyanok ők ketten Istennel, mint két kövér ember egy csónakban: „folyton egymásba ütközünk és nevetgélünk” –, még ezek a költők sem teszik érthetővé számomra az eseményt. Nem olvasni akarok róla – át akarom élni, meg akarom tapasztalni. Sri Rámana Maharisi, a szeretett indiai guru, aki hosszas beszédeket szokott tartani a tanítványainak a transzcendens élményről, majd mindig ezzel az utasítással fejezte be a tanítását: – Most pedig menjetek, és éljétek át saját magatok.

Most végre átéltem. És nem akarok azzal jönni, hogy amit megtapasztaltam itt Indiában, ezen a csütörtök délutánon, az leírhatatlan – még ha az is. Azért megpróbálom elmesélni. Egyszerűen szólva átrántottak az Abszolút féreglyukán, és abban a száguldásban hirtelen tökéletes rálátásom nyílt az univerzum működésére. Kiléptem a testemből, a szobából, elhagytam a bolygót, átléptem az időn, és az ürességben találtam magam. Egyidejűleg voltam benne az ürességben, míg én magam is üresség voltam, valamint kívülről szemléltem az ürességet. Az üresség végtelen béke és bölcsesség volt. Az üresség tudattal rendelkezett. Az üresség Isten volt, ami azt jelenti, hogy Istenben voltam. De nem valami undorító, fizikai értelemben – nem úgy, hogy én, Liz Gilbert beleragadtam a Mindenható combizmába. Isten része voltam. Meg Isten maga. Nemcsak a világegyetem egy picinyke része voltam, hanem akkora voltam, mint maga az univerzum. („Mindenki tudja, hogy a vízcsepp beleolvad az óceánba, de csak kevesen tudják, hogy az óceán is beleolvad a vízcseppbe” – írja a bölcs Kabír –, és most már személyesen is tanúsíthatom ennek a sornak az igazságát.)

Nem volt hallucinációjellege annak, amit éreztem. A legegyszerűbben történt minden. Mennyország volt, valóban. A legmélyebb szeretet, amit valaha átéltem, túl minden elképzelhető határon, de nem volt eufórikus. Nem volt izgalmas. Nem maradt bennem elég szenvedély ahhoz, hogy ilyen érzéseket átéljek. Magától értetődő volt inkább. Mint amikor az ember hosszú ideig mered egy szemkápráztató képre, szemei kiguvadnak az erőlködéstől, ahogy megpróbálja megfejteni a trükköt, aztán az észlelésedben beáll valami hirtelen változás, és ott van – most már tisztán látod? –: a két váza igazából két arcél. És ha már egyszer rájöttél a nyitjára, soha többé nem vagy képes úgy nézni, mint azelőtt.

„Szóval ez Isten” – gondoltam magamban. „Gratulálok, hogy találkoztunk.”

A hely, ahol álltam nem hasonlított semmilyen földi helyszínhez. Nem volt se sötét, se világos, se nem túl nagy, se nem túl kicsi. Igazából nem is mondhatom, hogy valami hely volt, vagy hogy ott álltam, vagy hogy én „ÉN” voltam. Voltak ugyan gondolataim, de szerényen és csendesen szemlélődtek csak. Kételkedés nélküli részvétet és egységérzetet éreztem minden és mindenki iránt. A gondolat, hogy másképp is lehet érezni, enyhén mulatságosnak tűnt. A magamról alkotott régi elképzeléseim, mármint hogy ki vagyok: nő, amerikai, beszédes, író – mindez olyan elavultnak és aranyosnak hatott. Miért is nyomorítaná magát az ember egy ilyen pici kis identitásdobozba, amikor megtapasztalhatja a saját végtelenségét?

Eltűnődtem: egész életemben a boldogságot hajszoltam, miközben végig itt volt a szemem előtt.

Nem tudom, mennyi időt töltöttem az egységérzetnek ebben a mámorító éterében lebegve, amikor hirtelen belém villant: „Örökké így akarok érezni!” És egyből elkezdtem bukdácsolva kizuhanni belőle. Egyetlen kis szó – „akarok!” –, és máris csúsztam vissza a földre. Az elmém ellenkezni próbált: „Nem! Nem akarom elhagyni ezt a helyet!” – de csak csúsztam tovább.

Akarom!

Nem akarom!

Akarom!

Nem akarom!

Minden egyes alkalommal, ahogy ezek a kétségbeesett gondolatok végigfutottak az agyamon, éreztem, ahogy átzuhanok az illúzió újabb és újabb rétegén, mint egy akcióvígjáték hőse, aki egy épületről lezuhanva keresztülszakít több tucat vászon ponyvatetőt. Ennek az értelmetlen vágyódásnak az újbóli megjelenése visszarántott a saját kis szűkös, halandó korlátaim közé, az elszigetelt képregényvilágomba. Figyeltem, ahogy az egóm lassan visszatér, valahogy úgy, mint amikor az ember egy polaroid kép előbukkanását figyeli: pillanatról pillanatra egyre élesebbé válik a kép – felbukkan az arc, feltűnnek a száj széle körüli ráncocskák, a szemöldökök –, igen, kész van: íme, a megszokott, régi énem! Remegve átfutott rajtam a szorongás, és enyhe szívfájdalmat éreztem az isteni élmény elvesztése felett. De a pánik érzetével párhuzamosan feltűnt valami más is – az érzés, hogy szemtanúja is van az eseménynek: egy bölcsebb, idősebb „én”, aki mosolyogva megrázza a fejét, mert tudja jól, hogy ha elhiszem, hogy ez a fajta boldogság valamiképpen elveszíthető, akkor nyilvánvalóan nem értettem meg egészen a mibenlétét. Vagyis arra sem állok készen, hogy teljességében megtapasztaljam. Tovább kell gyakorolnom. A felismerésnek ebben a pillanatában Isten elengedett: hagyta, hogy kicsússzam az ujjai között. De előtte még egy utolsó, kimondatlan üzenetet kaptam tőle, mely teli volt részvéttel: Akkor térhetsz vissza ide, amint megérted, hogy mindig is itt vagy.

Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek (Eat, Pray, Love) című könyvéből további részletet találsz itt:

A szavak tengere 2 (IISZ16)

IISZ1

Mi az életünk célja? (IISZ17)
Kedvenc képeim
Stresszoldás

Stresszoldás One Brain módszerrel a III. és XVI. kerületben

Balajthy Gréta Tel: 06 309 323 338

A 3in1Concepts által hivatalosan  meghatalmazott,
nemzetközi okleveles Haladó Konzulens, Haladó Instructor ( Oktató)

Okleveleim, tanáraim 2004-2014

Email: mosoly100@mosoly100.hu

www.mosoly100.hu

Stúdió: Budapest, III.ker (1036) és XVI.ker (1164)

 

Belépés