Egyszerűnek látszik a felelet erre a kérdésre, pedig valójában tele van kétértelműséggel és bonyolultsággal.
A legelterjedtebb félreértés szerint, aki ad, az "felad” valamit, megfosztja magát valamitől, áldozatot hoz.
Az olyan ember, akinek jelleme megrekedt a befogadó, kihasználó, felhalmozó beállítottság szintjén, az csakugyan ezt érzi, amikor ad.
A piacra orientált karakter szívesen ad, de csakis cserébe; ha csak ad és nem kap is, úgy érzi, becsapták.
A nem alkotó ember szemében adni egyenlő a tönkremenéssel. Legtöbbjük éppen ezért nem is ad. Némelyek viszont erényt kovácsolnak az adakozásból: áldozatot hoznak. Úgy érzik, hogy mivel adni fájdalmas dolog, ezért muszáj; adni az ő szemükben attól erény, hogy átérzik az áldozat súlyát. Nekik a norma, miszerint adni jobb, mint kapni, azt jelenti, hogy hiányt szenvedni jobb, mint örömöt átélni.
Az alkotó személyiség számára adni egészen mást jelent. Ez a
hatóerő legnagyobb mérvű kifejeződése. Amikor adok, ebben a tettben átélem erőmet, értékemet, hatalmamat. A felfokozott vitalitásnak és hatóerőnek ez az élménye örömmel tölt el.
Túláradónak, bőkezűnek, elevennek és ezért örömtelinek élem meg
önmagamat. Adni nem azért nagyobb öröm, mint kapni, mert
veszteség, hanem mert tulajdon elevenségem fejeződik ki benne.
A szerző további írásait megtalálod itt!