“…Egyszerre ott találta magát újra a Harvardon, a „Szimbolizmus a művészetben'' elnevezésű óráján, és a kedvenc számát írta föl éppen a táblára.
1,618
Langdon szembefordult a feszülten figyelő diáksereggel.
— Ki tudná megmondani nekem, milyen szám ez?
Egy hosszú lábú matek szakos emelte föl a kezét a hátsó sorban.
... semmit sem oldhatunk meg, teremthetünk, ha meg sem mozdulunk.
A mozgás a Világegyetem működési elve. Ezért mozogj. Csinálj valamit. Bármit. Csak ne állj mozdulatlanul. Ne rágódj "az élet nagy kérdésein". Ne táncolj borotvaélen.
Mindannyian rendelkezünk életcéllal. Természetes képességeinkkel, érdeklődési körünkkel és passziónkkal, sokkal inkább hozzájárulunk a világ alakulásához. Elérhetjük ezt a célt karrierünkkel, önkéntes munkával, vagy valamilyen más, speciális kereten belül is. Nem az a lényeg, hogyan érjük el, hanem az, hogy azonosítjuk a célt, és dolgozzunk rajta késedelem nélkül.
Életcélunk értelmet és jótékony struktúrát ad életünknek. Egyeseknek van némi homályos elképzelésük arról, mi is az életcéljuk, félelmeik és bizonytalanságuk azonban visszatartják őket a cselekvéstől.
Azok, akik még nem azonosították céljukat, elveszettnek érzik magukat – mintha valami nagyon lényegesről megfeledkeztek volna -, és igazuk is van.
Késztetés hajt bennünket, hogy nyomot hagyjunk a világban. Ez a késztetés erős, és mindent áthat – ugyan olyan természeti erő, mint a szél, mely kivájja a kanyonok falait, és az ár, amely a partvonalat csapdossa. Valódi célunk megtalálása és megvalósítása egyszerű és természetes folyamat, már most minden a rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy beteljesítsük.
Egónk mégis képes meggyőzni bennünket arról, hogy természetes tehetségünk és képességeink nem lehetnek elég értékesek ahhoz, hogy valamivel hozzájáruljunk a világ alakulásához. Ezekkel az ítéletekkel becsomagoljuk igaz önvalónkat, mint egy kagylóhéjjal, hogy megvédjük a fájdalomtól és a visszautasítástól. Célunk így beteljesületlenül várakozik, mialatt kívül kutatunk az után, ami már megvan bennünk.
Fontos, hogy tudatosítsam magamban, haragszom-e valakire, esetleg saját magamra?
Ha igen, akkor miért?
Ha magunkra haragszunk, akkor teljesen érthető, hogy a „világgal” is hadilábon állunk!
Miért haragszom magamra?
Pl azért mert „itt bénázok, ahelyett hogy megteremteném/megélném a boldogságot / bőséget...”
Vagy:
“A túlzott szépítkezés: rútság,
Az erőltetett kedvesség: önzés,
A hetvenkedés: félénk gyermek álruhája,
Az élet habzsolása: halálfélelem,
S a világon a legnehezebb: az egyszerűség.”
(John Heider)
Néha az emberek éveken keresztül ugyanattól a problémától nyomorultak, holott azt is mondhatnák: “Na és?”
Ez az egyik kedvenc mondásom: “Na és?”
Nem tudom, hogy éltem túl az éveket, mielőtt megtanultam, hogy használjam ezt a trükköt.
Sokáig tartott, míg megtanultam, de ha egyszer sikerül, sosem felejted el.
Leonid Afremov festménye
"...Ki ne érzékelt volna már valami megmagyarázhatatlant az égen túl, miközben egy nyári estén a fűben heverészve bámulta a csillagokat?
Ki ne tapasztalta volna az apró szikrákat fellobbanni a szerelme meleg pillantásában?
Joseph Sugarman így fogalmaz:
„Nem sokan hajlandóak második esélyt adni a kudarcnak. Egyszer elbuknak, és ezzel vége is. Az emberek zöme képtelen lenyelni a kudarc keserű piruláját.
Ha készek vagyunk elfogadni a kudarcot, és tanulni belőle, ha készek vagyunk rejtett áldásként tekinteni a kudarcra és visszavágni, képesek leszünk a magunk hasznára fordítani a sikerhez vezető egyik leghatékonyabb erőt.
A nehézségek olyan hatalmas lehetőségeket rejtenek, hogy a probléma szó szerint eltörpül mellettük. A legnagyobb sikertörténetek azoknak a nevéhez fűződnek, akik felismerték a problémát, és lehetőséget kovácsoltak belőle."
Kapcsolodó cikkek:
Manapság divatossá vált az életcélunkat keresni, annak megvalósítására törekedni, és „ciki” ha valaki úgy érzi, nincs pontosan tisztában saját „életcéljával”.
Mint általában itt is a legegyszerűbb megoldás áll a legközelebb az igazsághoz:
„Boldog szeretnék lenni!”
„Önmagam szeretnék lenni!”
Ennyi!!!