A jelenkori nyugati társadalomban is a csoporttal való egyesülés az uralkodó módja az elkülönültség leküzdésének.
Olyan egyesülés ez, amelyben az individuális én nagymértékben megszűnik, és ahol a cél a nyájhoz tartozás. Ha olyan vagyok, mint mindenki más, ha nincsenek olyan érzéseim vagy gondolataim, amelyek megkülönböztetnek, ha szokásaim, öltözködésem, eszméim a csoportmintához alkalmazkodnak, meg vagyok mentve; megmentve az egyedüllét ijesztő élményétől.

A parancsuralmi rendszerek fenyegetéssel és erőszakkal idézik elő ezt az alkalmazkodást; a demokratikus országok ösztönzéssel és propagandával. A két rendszer közt minden bizonnyal van egy lényeges különbség. A demokráciákban lehetséges a nonkonformizmus, és valójában soha nem is hiányzik teljesen; a
totalitárius rendszerekben legfeljebb arra számíthatunk, hogy néhány rendhagyó hős vagy mártír megtagadja az engedelmességet.

De e különbség ellenére a demokratikus társadalmakban nyomasztó méreteket ölt a konformizmus. Az ok abban a tényben rejlik, hogy meg kell találni az egyesülés valamilyen módját, és ha más vagy jobb mód nincsen, akkor a nyájjal való egyesülés konformizmusa lesz az uralkodó. Csak akkor érthetjük meg a különbözéstől való félelem hatalmát, a félelmet attól, hogy csak néhány lépésnyire is elkóboroljanak a nyájtól, ha megértjük, hogy milyen mélységesen
mély az emberekben a szükséglet, hogy ne legyenek elkülönülve.

Ezt a félelmet a nonkonformizmustól olykor a nonkonformistákra leselkedő tényleges veszélyektől való félelemként racionalizálják.
De valójában az emberek sokkal nagyobb mértékben akarnak alkalmazkodni, mint amennyire kénytelenek alkalmazkodni, legalábbis a nyugati demokráciákban. A legtöbb ember nincs is tudatában az alkalmazkodás szükségletének. Azzal áltatják magukat, hogy a saját eszméiket és hajlamaikat követik, hogy individualisták, hogy nézeteik önálló gondolkodásuk eredményeképpen alakult ki - és hogy merő véletlenségből gondolják ugyanazt, mint a többség. A közmegegyezés az ő "saját" eszméik helyességének bizonyítéka. De mivel szükségük van rá, hogy némi egyéni jelleget is érezzenek, ezt a szükségletet aprócseprő különbségek hangsúlyozásával elégítik ki; a monogram a kézitáskán vagy a szvetteren, a bankpénztáros névtáblája, a
demokratapártiság a republikánusok ellenében, az Antilop Egylet támogatása a Kegyelet Klub helyett: ilyesmikben fejeződnek ki az egyéni különbségek.

"Ez más!": a hirdetési jelmondat fellengzős különbözni akarásról árulkodik, miközben a valóságban nincs már jóformán semmi különbség.

A különbségek kiküszöbölésének ez a növekvő tendenciája szorosan összefügg az egyenlőség fogalmával és gyakorlatával a legfejlettebb ipari társadalmakban.

Erich Fromm

A szerző további írásait megtalálod itt!
Kapcsolodó cikkeket találsz itt!