Közismert dolog, hogy a szegények szívesebben adnak, mint a gazdagok. Mindamellett egy bizonyos ponton túl a szegénység lehetetlenné teheti, hogy valaki adni tudjon, és ez nemcsak a közvetlenül okozott szenvedés miatt annyira fájdalmas, hanem azért is, mert megfosztja a szegényt az ajándékozás örömétől.
Az adás legfontosabb szférába azonban nem az anyagi dolgok világa, hanem a sajátosan emberi tartomány.

Mit ad egyik ember a másiknak? Önmagát, önmaga legbecsesebbjét, az életét.
Ez nem jelenti szükségképpen, hogy föláldozza az életét a másikért - csak hogy nekiadja azt, ami őbenne eleven; nekiadja az örömét, az érdeklődését, az értelmét, a tudását, a jókedvét, a bánatát - minden kifejeződését és megnyilvánulását annak, ami benne eleven. Életét így odaadva gazdagítja a másik személyt, fokozza elevenségérzetét a saját elevenség érzetének fokozásával.

Nem azért ad, hogy kapjon; adni önmagában tökéletes öröm. De azzal, hogy ad, óhatatlanul életre kelt valamit a másik személyben, és az visszasugárzik rá; ha őszintén ad, abban óhatatlanul benne foglaltatik a viszonzás.

Aki ad, az adakozóvá teszi a másik személyt is, és mindketten részesülnek az örömből, amit létrehoztak.

Az adás aktusában valami megszületik, és mindkét érintett személy hálás az életért, amely mindkettejük számára született meg.

Mármost a szeretet vonatkozásában ez azt jelenti, hogy a szeretet olyan erő,
amely szeretetet teremt; az impotencia nem más, mint a szeretet megteremtésére való képtelenség.

Erich Fromm

A szerző további írásait megtalálod itt!